[Somos Benfica!] Irány az elit

Conte szerint a Juve akkor lesz valaki nemzetközi szinten, ha legalább egy El-döntőbe eljut. Szerintem a Benfica akkor képes átlépni a saját árnyékát, ha megnyeri ezt az Európa-ligát. Bátran mondhatjuk ezek alapján, hogy tegnapi meccs tétje mindkét csapat számára az volt, hogy a nemzetközi középszerből felzárkózzon a szigorúan vett nemzetközi élmezőny végébe. Az az igazság, hogy bármennyiszer is elmondtuk, hogy nincs előrelépés, mégis van. Tegnap továbbjutottunk egy olyan meccsen, amin tavaly kiestünk volna. Amikor nyáron azt mondtam, hogy Jorge Jesusnak mennie kell, akkor azt többek között azért mondtam, mert úgy gondoltam, hogy nem lesz képes ilyen meccseken teljes hittel fanatizálni a csapatot. Tévedtem: Jesus nem tört meg, és ami még nagyobb szó, tanult a hibáiból. Tavaly az ilyen meccseket legkésőbb a hosszabbításban biztos elbuktuk volna – idén nem. A Sportingot ütöttük a bajnokságban és a kupában, a Portót a bajnokságban, kupában, ligakupában. A BL-ből ugyan tavalyi formában játszva kiestünk, de abból is tanultunk, és az El egyenes kieséses részére már érett csapatként érkeztünk. Valami történt az elmúlt hónapokban, amire rengeteg közhelyet el lehetne lőni:

  • vesztesekből győztesekké váltunk
  • kisgyermekből gladiátorokká váltunk
  • Benficából Portóvá váltunk
  • Jorge Jesus pokolból a mennybe megy

Aki ismer, tudja, hogy a tavalyi év végén valami eltört bennem, és bevallom őszintén, hogy csak nagyon nehezen tudtam ugyanazzal a hévvel szurkolni a csapatnak, mint az utóbbi 4-5 évben bármikor. Valamelyest javított a lelki világomon az Anderlecht elleni meccs, amit a vendég szektorban tombolhattunk végig, de a bajnoki címnek még így sem tudtam úgy örülni, mint korábban tettem volna. Ez az Európa-liga párharc azonban ismét vízválasztó lett számunkra: Pacosokhoz, Belenensesekhez és Portókhoz képest már pontosan el tudjuk helyezni magunkat, és pontosan tudjuk, hogy mik a határaink. Nemzetközi színtéren azonban sokkal nehezebb a dolgunk. Tudjuk, hogy nem vagyunk a BL-re esélyes csapatok között, ugyanakkor egyszerre értünk el bravúrokat, és kaptunk pofonokat az elmúlt évek során. A sorsolás, Jesus eszetlensége, vagy a csapat rossz formája mindig úgy hozta, hogy nem igazán tudtuk belőni, hogy hova is tartozunk mi Európában. Pár simán hozott El-meccs után most erre jött válaszul egy oda-vissza kontrollált Juventus (olasz bajnok 2012, 2013, 2014) elleni mérkőzés, ahol mi játszottunk úgy, ahogy egy nagycsapatnak kell, és a Juventus esett ki úgy, ahogy mi szoktunk, elszalasztva minden esélyt. Ha a Juventust egy európai nagycsapatnak tartjuk, akkor most megmutattuk, hogy amellett, hogy koefficiensek alapján Európa 6. legeredményesebb csapata vagyunk, reálisan értékelve is ott vagyunk abban a 10-12 csapatban, aki uralja a kontinenst. Ahogy ez a pozíció, és maga a döntő egyre közelebbi lehetőségnek tűnt, úgy egyre erősebben jöttek elő belőlem is a korábbi reflexek, és a hit, hogy mégiscsak lehet máshogy, hiába hívják az edzőnket Jorge Jesusnak. Sok mindent megéltem már Benfica drukkerként, és ugyan igyekszem csak a legszebbre emlékezni, azért valahogy mindig az az érzésem, hogy nekünk nem nagyon jut sikerélmény, és olyan dolgokat tekintünk epicnek, mint Miccoli ollója az Anfielden, Simao utolsó perces büntetője a PSG-nek, vagy Kardec karrierjének egyetlen értelmes megmozdulása Marseille-ben. Mióta Benfica drukker vagyok, ez mindössze a harmadik bajnoki címem, kupagyőzelemre nem is emlékszem, a ligakupát meg Portugáliában mindenki leszarja. Vannak azonban a repertoárban a legváltozatosabban elvesztett bajnoki címek, bukott kupadöntő, elcseszett Európa-liga elődöntő portugál rivális ellen, és hosszabbításban elbukott döntő. Benfica drukkernek lenni egy hatalmas érzelmi hullámvasút, azonban a tegnapi meccs utolsó húsz percében úgy éreztem, egyre közelebb vagyunk azokhoz a magasságokhoz, amilyen mélységeket tavaly megjártunk. Az a küzdés, ahogy tizenegy, tíz, majd kilenc emberrel helyt álltunk példaértékű. Leszarom, hogy Lichsteiner nem tudta átvenni, hogy Vidal nem jó helyre fejelte, vagy hogy Pogba lesen volt. Leszarom, hogy a párharc során összesen háromszor találtunk kaput, vesztes meccsek után is ezerszer elmondtam, hogy aki nem lő gólt megérdemli a vereséget, és ezt most is tartom. A Juve játékosai addig mondogatták, hogy nekik kvázi alanyi jogon jár egy gól, amit biztosan megrúgnak, hogy maguk is elhitték, hogy nem kell semmit tenniük. Ezzel szemben mi csapatként vívtuk meg ezt a 180 percet, és ha lehetőségünk adódott azt kihasználtuk. Nagy pacsi Oblaknak, aki úgy védett, mintha nemis 21 éves lenne, és minden héten ilyen tét mellett játszana. Nagy pacsi a két szélső védőnknek, akik újra megteremtik azt az egyensúlyt, amit Jesus jól működő csapataiban a szélsőhátvédek meg szoktak, és nagy pacsi Luisaonak, aki fiatalodott 3 évet az elmúlt 2 évben. Nagy pacsi Garay-nak, aki újra és újra betesz egy klasszis teljesítményt a portfóliójába, és aki tegnap vérét adta a győzelemért. Nagy pacsi Amorimnak, akit féltettem ettől a meccstől, de professzor emeritusként megmutatta, hogy a tudás akkor sem kopik el, ha nem használják. Nagy pacsi Enzónak, aki idén nagy részt vállal a szárnyalásunkban, és tegnap is a piros lapján kívül mindent úgy tett, ahogy azon a poszton, ilyen ellenfél ellen tenni kell. Nagy pacsi Markovicsnak is, aki két év múlva egy ilyen meccsen be fogja lőni a kontráit (már a Chelsea színeiben), és aki kiírta magát a döntőről. Nagy pacsi Gaitánnak, aki megint eladós formában játszik, és nagy pacsi Salviónak, aki a meccs egyetlen minket sújtó rossz ítélete nyomán nem játszhat a döntőben. Nagy pacsi csatárainknak, akik tegnap pontosan annyit csináltak, amennyit kell: szürkén, de veszélyt jelentve végigrobotolták a részüket. A legnagyobb pacsi azonban Jorge Jesusnak jár, aki visszavonulása után remélem kér tőlem karriertanácsokat, mert személyes coachnak baszott nagy lenne az üzleti életben: ez az ember soha nem adja fel, és mindig a célon van a szeme. Ő sarki fűszeresből multivá nőné ki magát, kávézójával lenyomná a Starbucksot, és egy fűrészüzem marketingeseként is képes lenne 5 év alatt eljutni a Telekom vezérigazgatói székéig. A projekt most is nagyon hasonló: egy nulla Benficából kellett évek alatt európai topcsapatot építeni. Voltak hullámvölgyek, és voltak olyan pillanatok, amikor én kívülállóként megtörtem. Ő ezt soha nem tette meg, és egyre inkább úgy tűnik, hogy képes lesz végigvinni amit megálmodott. Folytasd Mester, bízok benned!