[Somos Benfica!] Bajnokok leszünk

silvioBekanyarodtunk a célegyenesbe és a legnehezebbnek tartott meccseken nem botlottunk, tehát gyakorlatilag hátra lehet már dőlni , és élvezni a hátralévő párharcokat. Ránk vár még a bajnokság megnyerésének ünneplése az Olhanense elverése után, Juve oda-vissza, na és persze néhány Porto elleni csörte. Izgalmas napok következnek.

Ez a poszt viszont nem a jövőbe hivatott tekinteni, hanem az utóbbi egy hét történéseit próbálja meg összegezni, ugyanis történt néhány dolog a házunk táján és bár kirobbanó formánknak hála a mosolyunk szabályosan körbeéri a fejünket, azért nem mindennek lehet ám örülni.

Itt most főleg az aggasztó sérülésekre gondolok, amik igencsak megszaporodtak így az utóbbi időben, a legfájóbb pedig az, hogy nem apró, egy-két héten belül gyógyuló sérülésekről van szó. Amorim ínszakadásáról már beszéltünk és arról is, hogy emiatt valószínűleg nem lesz ott Brazíliában, erre az Alkmaar elleni meccs második percében már Sílviót kellett látnunk könnyezni. Luisao próbált meg tisztázni, Sílvióval pedig nem látták egymást, ennek pedig az lett a következménye, hogy a kapitány nem csak a labdát, hanem a csapattársát is eltalálta. A lassításokból nem tűnt olyan durvának a dolog, de Sílvió könnyei, és a rémült tekintetek már rosszat sejtettek. Másnapra kiderült, hogy Sílviónak a sípcsontja és a szárkapocscsontja is eltörött, vagyis biztosan nem lesz ott ő sem a Vb-n. Egy hét alatt két portugál is kiesett, ami nagy mínusz. Azt mindenesetre jó látni, hogy a játékosok egy emberként Sílvió mellett állnak, amit Rodrigo vasárnapi gólöröme is bizonyít, ill. az Atlético Madrid spílerei is “Ánimo Silvio” felirató pólókban vonultak ki tegnap a Getafe ellen.

Nem lehet elmenni Oblak sérülése mellett sem. A fiatal szlovén csodakapus a frászt hozta ránk tegnap, amikor öntudatlan állapotban rogyott a földre egy kemény ütközés során. Az ápolás percekig tartott, majd Artur váltotta a fokozatosan magához térő Oblakot, akiről a meccs után megtudtuk, hogy agyrázkódást szenvedett. Szinte biztos, hogy szerdán nem lép pályára a Porto ellen, de bízunk benne, hogy a jövő hétre felépül.

Most viszont kanyarodjunk örömtelibb témák felé, mert szerencsére vannak bőven. Az Alkmaar ellen betonbiztos győzelmet arattunk, pont amire számítani lehetett. Megint csak annyira erőltette meg magát a csapat, amennyire kellett és ismét jobban figyeltünk az eredményre, mint a látványos akciókra. Ezt idén már megszokhattuk a csapattól – a joga bonito már csak elvétve tűnik fel, viszont cserébe sorban jönnek az eredmények, a bravúros sorozatok és úgy gondolom, már csak egy nagyon kis réteg van a szurkolók körében, amely még mindig panaszra nyitja ajkait.

Rodrigo alkmaar

Rodrigo és Salvio együtt eldöntötte a meccset, utóbbi szebbnél szebb gólpasszokkal látta el az előbbit, aki aztán könnyedén be is fejezte az akciókat. Azt viszont mindenképpen meg kell említeni, hogy Rodrigót még a második gólja előtt ki kellett volna állítani, ugyanis elég nagy szemétséget művelt – a labda már sehol nem volt, láthatóan szándékosan rúgott egyet a földön lévő Johansson kezébe. A bíró nem vette észre, de mindenki más igen, mi pedig nem vagyunk annyira elfogultak, hogy a védelmére keljünk ez ügyben. Ha utólagosan eltiltja az UEFA, csak magát okolhatja majd, mi meg majd imádkozhatunk büntetőkért, mert Cardozo és Lima csak ezen a területen magabiztos mostanában.

Na és persze nem akárki lesz az ellenfelünk a döntőbe jutásért, hisz pénteken gyönyörűségesen, szentimentálisan magával Babi nénivel az Öreg Hölggyel sorsoltak minket össze. Lehetne boncolgatni, hogy mikor lenne jobb velük összefutni – most, a kétfordulós elődöntőkben, vagy már a döntőben, ami épp Torinóban lesz, csakhogy a feltételes mód már nem helytálló, mert a sorsolás megtörtént. Annyi biztos, hogy a PSG óta a Juve lesz a legerősebb csapat, akik ellen ebben a szezonban pályára lépünk, én viszont azt is tartom, hogy ez a Juventus nem olyan erős csapat, mint azt az idei eredményei mutatják, de erről majd később.

Végül pár szó a tegnapi, Arouca elleni meccsről, ahol a szurkolók gondoskodtak róla, hogy a csapat megkapja a kellő támogatást. Mivel Arouca csupán egy 5.000 lelket számláló kisváros, értelemszerűen nem rendelkezik akkora stadionnal, amelyben egy ekkora meccset meg lehet szervezni, így a csapatok a nem olyan messze lévő Aveiróban léptek pályára az Estádio Municipal de Aveiróban, amelyet még a 2004-es Eb-re húztak fel, és nem is olyan régen még a pénzügyi gondokkal küszködő Leiria használatában volt. Nos, ha már így alakult, a szurkolók gondoltak egyet, és hazai pályává varázsolták az aveirói stadiont, ami valahogy úgy hatott, mintha egy feleakkora Estadio da Lúzban játszottunk volna. 30.000 szurkoló utazott el a csapattal kb. 300 kilométert megtéve, hogy megtöltse a stadiont, ezzel hazai pályává varázsolva azt. Hihetetlen.

18GTKVI

Wow

szurkolók

Woooow

A sok szurkoló igyekezete pedig nem volt hiábavaló, az eredmény ismét jött. Maga a meccs nem volt különösebben élvezhető – ha nem számítjuk az eszméletlen hangulatot, amit a közönség teremtett -, az Arouca nagyon jól levédekezte a támadásainkat, amiket talán nem is lehetne támadásoknak nevezni, legyenek inkább tapogatózások. Rodrigónak volt egy nagy helyzete fél óra elteltével, azt még csúnyán mellélőtte, viszont a hosszabbítás utolsó percében jól helyezkedett és nem hibázott. Gaitán gólja viszont szebb volt ennél a második játékrész elején. Markovic éppen csak, de indítani tudta, Nico pedig egy nagyszerű mozdulattal bepöckölte a kapus felett, innentől kezdve pedig már megnyugodott mindenki. Hogy mit jelent ez az eredmény? Nos, annyit, hogy ha szombaton megverjük a gyengécske Olhanensét hazai pályán, akkor bajnokok leszünk két fordulóval a bajnokság vége előtt.